"Etelvina azt akarja, hogy mivel itt vagy, gyónjak és áldozzak; fél, hogy sok a bűnöm, és ez kárhozatba taszít. Egyetértek veled, a gyónásból nem kéne szokást csinálni, elég volna egyszer-kétszer gyónni az életben, amikor feltétlenül szükséges megszabadítani a lelket a bűnöktől. Különben pedig az elmúlt húsz esztendőben nekem nem volt alkalmam vétkezni, és már megfizettem a korábbi hibákért. Egyszerű normát követtem: bánj úgy a többiekkel, ahogy szeretnéd, hogy ők bánjanak veled. Azért pár embernek okoztam fájdalmat. [...]
Miután egy évszázadig éltem, sajnálom, hogy kipergett az idő az ujjaim közül. Hová lett ez a száz esztendő?
Neked nem tudok meggyónni, Camilo, az unokám vagy, de Etelvina megnyugtatására, ha akarod, feloldozhatsz. A bűn nélküli lelkek könnyedén úsznak át a csillagos űrbe, és csillagporrá változnak."
"Van egy bizonyos idő az életre, és van a halálra. A kettő között van idő emlékezni" - írja a százesztendős Violeta Del Valle unokájának, Camilónak. Az asszony, aki 1920-ban született, abban az évben, amikor a világszerte pusztító spanyolnátha-járvány elérte Dél-Amerika partjait is, 2020-ban, a koronavírus-járvány idején, a halálos ágyán számot vet életével. Unokájának írt visszaemlékezésében megelevenednek a huszadik század viharos eseményei: pandémia, gazdasági világválság, háború, politikai harcok és társadalmi küzdelmek, egy gyorsan változó világ legfontosabb pillanatai. Mindeközben a sorok között kibontakozik egy kivételes női sors, egy olyan asszonyé, aki az őt ért tragédiák és veszteségek dacára mindvégig próbált hű lenni önmagához és harcolni azokért, akiket mindennél jobban szeretett.
Isabel Allende regénye egy tökéletlenségében is lenyűgöző asszony páratlan érzékenységgel megírt története. Violeta meséje végső soron az életről szól: azokról az örömteli, szomorú, küzdelmes és szenvedélyes pillanatokról, amelyek döntően befolyásolják mindannyiunk sorsát, bármelyik földrészen is éljünk
