Talán már zenélni sem képes zenész, lakodalmán veszekedő házaspár, hőlégballon-vállalkozásra készülő férfi, a tudatot megtámadó entitásokról fantazmagóriákat szövő, kleptomániás takarítónő. Alakok Egressy Zoltán egymáshoz lazán kapcsolódó kisprózáiból, melyek egyszerre nyitnak a hétköznapi és a különleges irányába. Ha elsőre valóságosnak hatnak a történetek, egy kis túlzás avagy fokozás elemeli őket; ha pedig eleve elemel minket a mindennapokból a szerző, figyel rá, hogy ne pusztán a szereplők esetenként fals, elrugaszkodott perspektíváját és annak finom paródiáját mutassa meg nekünk, hanem legyen mindennek valamiféle mélyben gyökerező valóságmagja is. Bárkiről és bármiről legyen is szó: Egressy Zoltán rendkívül természetesnek, mindenféle manírtól mentesnek tűnő novelláiban közel megy figuráihoz, és mint egy pszichológus, kiapadhatatlan érdeklődéssel fürkészi gondolkodásmódjukat, önbecsapásaikat, véleménykülönbségeiket, láttatja speciális beszédüket, roncsolt nyelvükkel, fogalmazásbeli sutaságaikkal. Így lesz a Kettesével a lépcsőn a lírai atmoszféra és empátiával átitatott humor emlékezetes ötvözete. „Csöndben, halkan mondani nem ér, hangosan kell magába kürtölnie, három mondat összesen, mi lesz már, el kéne kezdeni, hopp, megérkezett, most csönget fel, jön őt az élethez ragasztani, csak nehogy túl erős anyagot használjon, nagyobb lesz a szakadás fájdalma, beengedi egy gombnyomással, könnyed mozdulat, de milyen komoly döntés, apró semmiségek, felenged, ajtót nyit, befogad, az van, amit akar, de akkor is, ezek a dolgok nem többek a szabadság euforikus, gyönyörű, elernyesztő illúziójánál, ugyanakkor mégiscsak irányítja a saját életét, mindjárt nyílik a lépcsőházban a liftajtó, nincs több idő, szembefordul az előszoba tükrével, szinte kiabálva kezdi, aztán megijed, nehogy kihallatsszon, amit mond.”
