Debussyhez, Stravinskyhez és Schönberghez hasonlóan Bartók Béla is a 20. század első fele modern zeneművészetének legnagyobbjai közé tartozott. Laetitia Le Guay könyve tudományos igénnyel, végig szakszerű, mégis életteli és élvezetes stílusban vezeti végig az olvasót azon az úton, amelyet Bartók Béla művészként járt be, és megtudhatjuk, hogy miként fedezte fel magának a népdalok, a népzene világát, hogy mennyit merített ebből a mélyből fakadó, tiszta forrásból. A kötet lapjain nem csupán az új, sajátos zenei nyelvet kialakító zeneszerző élete és munkássága tárul fel előttünk, hanem az előadóművészként, zongoravirtuózként ismert és népszerű Bartók Béláé is, aki a két világháború közötti időszakban Európa szinte valamennyi jelentős koncertszínpadán fellépett, és egészen addig rendületlenül játszott, szerepelt, amíg a nácizmus térnyerése ezt el nem lehetetlenítette. Mindezeken túl Laetitia Le Guay könyve még egy meglepetéssel szolgál: sikerül megmutatnia a halhatatlan zeneszerző-óriás mindig fegyelmezett, tudatos és szigorú, már-már szoborszerűvé merevedett alakja mögött rejtőző szenvedélyes, fantáziadús, álmodozó embert és művészt, mert bár gyakran zord, magányos hősnek hisszük, Bartók Béla távolról sem volt az. Szellemes, közvetlen emberként szerette a jó társaságot, és szoros kapcsolatot tartott korának legjelentősebb gondolkodóival és művészeivel. Amint az kiterjedt levelezéséből is egyértelműen látszik, nyitott és barátkozó természet volt, széles horizontú művész, aki érzékenyen követte az őt körülvevő valóság rezdüléseit, akit nagyon lesújtott a katasztrófába rohanó korabeli Európa egyre mélyülő válsága, és akit végül a fasizmus barbarizmusa száműzetésbe is kényszerített.
